Navigáció átugrása.
Fiatalok szolgálata fiataloknak

Életgyónás

Az én legszebb Antiochiás élményem az első nagyhétvégémen történt, ezen belül is a kiengesztelődési esten. Rólam tudni kell, hogy a nagyhétvége előtt nemigen jártam gyónni, részben, mert lusta voltam, részben, mert nagyon bűnösnek éreztem magam. Hiába kezdett el érlelődni bennem a vágy a bűnbocsánat szentsége iránt, féltem Isten haragjától, pontosabban inkább a gyóntató megvetésétől. Éppen ezért nagy megváltást jelentett nekem a kiengesztelődési est. Szó szerint.
A történet ott kezdődik, hogy engem a nagyhétvége előtt 1-2 hónappal a Jóisten egy komoly lelki-és szenvedély betegségből gyógyított meg, amelytől az előtt több mint egy éven át nem tudtam szabadulni, és bár egyszer majdnem sikerült ezen év alatt, később az iskola és a sok stressz hatására visszatért. Ez egy olyan lelki eredetű dolog volt, amely kihatott az egész testemre, úgy értem, egy éven át egy nagyon bűnös dolgot cselekedtem, olyasmi volt ez, mint másnak a cigaretta, az alkohol, vagy netalán a kábítószer. Nagyon tönkretett belülről, de jól titkoltam, csak egy barátnőmnek árultam el, a szüleim sem tudták. A gyógyulásom csakis Istennek köszönhető, hisz egyszer csak egyik napról a másikra, tünetmentesen elmúlt. Ezt talán azzal magyarázom, hogy… bár egyáltalán nem voltam mélyen vallásos, mégis mindig imádkoztam este és reggel, és a beteg, bűnös lelkem nagyon vágyódott az élő Isten után, sokszor kértem, hogy szabadítson meg, űzze ki belőlem az „ördögöt”.
Tehát nagyon félve, feszengve, majdnem sírva elmentem gyónni. Az egyik kedves háttér, aki kísért a gyóntatóhoz látta rajtam, hogy nem vagyok valami jól, ezért bátorított, segítő szavakkal, bíztató mosollyal. Mikor beléptem a szobába, egy fiatal pap fogadott, ez is bátorított, hisz - gondoltam akkor -, így talán ő majd megért és nem ítél el. Folytak a könnyeim, mikor végre sikerült elmondanom azt a nagy bűnömet, melyet a betegségem nap, mint nap okozott. Egész gyónásom alatt sírtam, de azt hiszem ez is Isten kegyelme, a még nagyobb megtisztulás élmény. A pap nem ítélt el, sőt egy életre szóló jó tanácsokkal látott el, a szavai, van, hogy még most is a fülemben csengnek. Éreztem, hogy valóban Istent közvetíti. A nagy feszületen, - melyet végig szorongattam a kezemben -, mintha Jézus életre kelt volna. Körülbelül egy órán át bent voltam, és minden nagy terhet letettem Isten elé. A pap életgyónásnak nevezte, ezt az esetet, és valóban ez rá a legjobb szó. Lassan egy év távlatából, mintha ez lett volna életem legszebb órája, mintha minden emlékképe ragyogna… Örökké hála érte Istennek, és az Antióchiának!
Teljesen megtisztultam, Jézus beköltözött az életembe, és az óta is velem maradt. A jó példa, amelyet a közösség tagjaitól kaptam, hogy igenis lehet jóra törekvő emberként boldogan élni, - mindezt a Jóisten kegyelméből -, megakadályozta, hogy visszaessek. Persze nem mindig felhőtlen és könnyű az élet, - pláne a sok kísértés közepette-, de tudom, Isten az egyetlen, akire szükségem van, Ő a minden, és ha nincs az Antióchiás közösség, az életem nem változott volna meg.

J. N.